Home Pesti Srácok Genderfree A boldogtalanság menete

A boldogtalanság menete

16 min read
0
0
18

Minden egyes Pride alkalmából olyan vad diskurzusok kezdődnek, amelyek értelmetlensége és agresszivitása teljesen háttérbe szorítja az egyetlen lényeges kérdést: Ettől valóban jobban lesznek ezek az emberek? Mert ha igen, a Pride igazán nem nagy ár egy-két ezer ember időleges megkönnyebbüléséért. De nekem inkább úgy tűnik, hogy ezek az emberek évről évre rosszabbul lesznek és egyre jobban haragszanak ránk. És nem csak ők, hanem az ő hálószobatitkaikat politikájuk középpontjába állító akcionista, liberális politikai-értelmiségi elit, mint Széll Bernadett, Paprika Kinga, Jámbor András (e hármas azért erősen idézőjelesíti az értelmiséget), akik hasonlóan frusztráltan élik meg mindennapjaikat az őket körülvevő társadalmi érdektelenség miatt, és egyre jobban haragszanak ránk.

A haragvás oka többek között az, hogy a heteroszexuálisok közül szinte mindenki úgy éli a mindennapjait, hogy csekély érdeklődést tanúsít mások szexuális szokásai iránt, ha azok jelentősen eltérnek az övétől. Az internet döbbenetes mértékben tágította ki a szexuális tevékenységekről szerezhető ismeretek körét. 99 százalékukat nemhogy elképzelni, kitalálni sem tudtam volna. Ebből kifolyólag nekem ezek nem is hiányoznak, nem részei a világomnak. Tapasztalataim szerint ezzel mások is így vannak, az iránt érdeklődnek, amit izgalmasnak találnak.

A szexualitás társadalmi és tudományos meghatározására, illetve ismeretterjesztésére a legutóbbi időkig nem nagyon volt szükség, a paraszti társadalmakban ez egy gyermek számára igen hamar nyilvánvalóvá vált, módjával és céljával egyetemben. Ezek voltak a normalitás mércéi és nem az, hogy az egyén mennyire leli örömét benne. Eleink sem voltak hülyék, igyekeztek a lehető legtöbb örömet lelni benne, azt azonban, hogy kinek mennyire sikerült ez, az egyéni szerencse befolyásolta inkább és nem a közösségi igazságérzet. A normalitás akkor sem volt igazságos, egy lánynak mindig nehezebb volt, egy csúnya nőnek még nehezebb, akárcsak azoknak a fiúknak, akik meg a lányoknak nem tetszettek. A fura ötleteket meg nem volt szerencsés reklámozni, mert a zárt közösségek mindig nagyon határozottan ragaszkodtak a saját normalitás definíciójukhoz.

A modernitás során a normalitás definíció aztán elérte a határait, mindent szabad, amibe a cselekvőképes partner beleegyezik. De az, ami az egyén életében normális, az nem normális közösségi és társadalmi szinten. A szexualitás az egyéni életsors során alakul ki, a közösségi és társadalmi normalitásban, úgy, hogy az egyén alapesetben is feszegeti annak határait. A világosan meghúzott határok azért ott vannak, ahol vannak (hiába változnak koronként, lényegüket tekintve állandóak), mert ezek voltak képesek idáig biztosítani az adott kultúra fennmaradását.

Ha a határ átlépése az egyénre nézve nem destruktív, vagy az egyén a destruktivitást vállalja, az még nem indok a határ módosítására.

Egy átlagos társadalomban sokkal szűkebben vett szexuális magatartásokat határoznak meg normálisként, mint amilyeneket egyébként tolerálnak vagy eltűrnek. Már az elmúlt 100-150 évben elkezdett abba az irányba menni a városi társadalmak viszonyulása, mondjuk a homoszexualitáshoz, hogy nem üldözték vagy keresték azért, hogy megbüntethessék, hanem csak akkor szankcionálták, ha nyilvánosságra került, amikor kvázi propagálta az adott szexuális normaszegést.

Az átlagos emberek nem csak a szexuális extremitásokat, hanem sok esetben a mai közvélekedés szerinti normalitás határain belüli dolgokat is taszítónak találnak. Az ugye végképp az egyén joga, hogy bizonyos dolgokat vonzónak, másokat undorítónak találjon. Ezért is van az, hogy a (köz)szemérem határait a társadalmak nagyon kis ingerküszöbnél határozzák meg. Én még emlékszem, hogy a hetvenes években az utcán való csókolózás, sőt egy forróbb ölelés is csúnya megjegyzéseket váltott ki az idősebb korosztályokból. Nem érzem haladásnak, hogy ma egy Hitlernek öltözött leszbikus szabadon teheti ezt valakivel, akire szavaim sincsenek.

A szexuális kisebbségek agresszív-akcionista és extrém zárványai, akik egyébként egy körülbelül egy százalékos kisebbség egy százalékos kisebbségét alkotják, a normalitás általános társadalmi határait akarják több szempontból is kitolni. Jelen esetben már nem is kitolni, hanem megszüntetni akarják a normalitás fogalmát és ezzel elérni, hogy minden egyes marginális szexuális kisebbség propagálhassa, reklámozhassa magát a teljes nyilvánosságban és hogy bekerüljön az iskolai tananyagba.

Ezidáig ezek az extremitások egy egyén életében, az egyéni életsors véletlenjei miatt alakultak ki, innentől maga a kisebbség akarja “kitenyészteni” a saját utánpótlását.   

És itt jutunk vissza ahhoz a látszólagos tömegtámogatáshoz, amit ez a projekt élvez a Pride-ok látogatottsága alapján. Először is ez az őrület bírja a liberálisok támogatását, akik eszközként használják ezeket a csoportokat a hagyományos társadalom teljes dekonstrukciójához. A liberálisok és a liberális média folyamatos kampánya az, hogy a nyugat-európai nagykövetségek és a multinacionális vállalatok de facto kötelezővé teszik a megjelenést az alkalmazottaiknak, ahogy az is ennek a része, hogy a politikai ellenzék mindenütt a konzervatív pártok erodálására használja a témát, teszik tömegrendezvénnyé a Pride-okat. És persze az, hogy az egyébként normális homoszexuálisok nem kis részével sikerült elhitetni, hogy nekik attól jobb lesz, hogy az emberek tudomást vesznek róluk. És ha tudomást vesznek róluk, akkor a homoszexuálisok és a homoszexualitás iránti érdektelenség vagy undor átfordítható valami pozitívba, és az emberek szeretni fogják majd egyszer a homoszexuálisokat.

Az emberek egymást sem szeretik általában, nemhogy a különböző képzetes kisebbségeiket egyenként! A heteroszexuálisokat nem érdeklik a homoszexuálisok és ezen semmilyen felvonulás nem segít. A homoszexuálisoknak van kisebbrendűségi érzése, de nem a heteroszexuálisok elutasítása vagy felsőbbrendűségi érzése miatt, hanem mert a saját rejtett normalitás definíciójukba maguk sem tartoznak bele. Mint már mondtam, a normalitás nem igazságosra van definiálva, nem az egyén pszichológiai vagy anyagi érdekét nézi, hanem a közösségét. Rengeteg olyan emberi tulajdonság van, amellyel kellemetlen együtt élni. Mindenkinek van ilyen jó néhány.

Boldogtalan és dühös emberek vonulnak fel azért, hogy boldogtalanságuk okát jó dolognak ismertessék el a többiekkel.

Pszichológiai értelemben ez a pozitív figyelem iránti vágy érthető, de az amit a Pride-on vagy a Pride-dal kapnak csak egy álfigyelem, egy álelfogadás, rosszabb esetben önbecsapás. Különösen, hogy az LMBTQ szélsőségesek már rég nem egyenlőséget és toleranciát akarnak, hanem kifejezetten a ciszheterók alsóbbrendűségét hirdetik.

A Pride árt minden nem exhibicionista és nem dühös homoszexuálisnak és LMBTQ embernek, a valódi tolerancia lehetőségét rombolja le. Azt, hogy tényleg olyannak legyenek elfogadva, mint amilyenek. Mint ahogy minden normális, beilleszkedni tudó és akaró ember elfogadja azt a társadalmat, a szűkebb és tágabb közösségeit is, amelyekbe beleszületett, és nem vonul fel gyalázni annak alapvető értékeit.

A A boldogtalanság menete bejegyzés először a PestiSrácok jelent meg.

Load More Related Articles
Load More By Rendszergazda
  • Nemetvesztett gyerekek

    A minap az Index összeállítást közölt a megerőszakolt gyerekekről. Sajátos módon nem említ…
  • Lángoló Amerika

    Az amerikaiak megőrültek. Már akkor sejtettük, hogy nagy a baj, amikor kiderült, hogy az e…
  • A dagadt néger és a lélekrablók

    Szigetvári Viktor, az Együtt politikusa bepanaszolta az Echo Tv-t a médiatanácsnál, amiért…
Load More In Genderfree

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Check Also

Férfi kosár: verekedésbe keveredett az Eb egyik magyar hőse

Verekedésbe keveredett a székesfehérvári Lecsófőző Vigasságon Keller Ákos, a magyar kosárl…